Retrospektív kiállítása kapcsán érkezett Magyarországra Anton Corbijn holland fotográfus, videóklip- és nagyjátékfilm-rendező. Corbinj zenei ikonokat, színészeket, rendezőket, művészeket, Hollywood hírességeit fotózza, máshogy mint mások. Kiemeli őket a sztárvilág csillogásából, személyiségüket feltárva „emberként” mutatja be őket. Videoklipjeivel a zenével szinte egyenértékű módon járult hozzá olyan zenekarok sikeréhez, mint a Depeche Mode, a U2, a Nirvana, vagy a Joy Division, mely utóbbiról első filmje, a kiállítás kapcsán többször bemutatandó Control is szól.

A Ludwig Múzeumban április 29. és július 5. között látható kiállítása a holland fotográfus több mint harminc éves munkásságát mutatja be, a korai zenei videóktól a legújabb sztárportrékig. Stílusát sokan utánozták és követték, így művészete a nyolcvanas és kilencvenes évek vizuális kultúrájának meghatározó részévé vált; egy egész generáció látásmódjára volt alapvető hatással.

Az mr2 az A38 hajón, Control című filmjének beszélgetéssel egybekötött vetítésén találkozott Anton Corbijnnal.

MR2: Egy korábbi nyilatkozatod szerint két dolog miatt kezdtél fotózni. Az egyik nyilvánvalóan a zene iránti rajongásod, a másik pedig, hogy ezzel kívántad ellensúlyozni saját, akkor bizonytalanságodat. Ez igaz? Tényleg ezért lettél fotóművész?

Anton Corbijn: Részben igen. A szívem mélyén mindig is a zenéhez vonzódtam, mindig ehhez a világhoz akartam tartozni. Ahhoz túl félénk voltam, hogy énekesként, vagy zenészként álljak a színpadra, de fényképezőgéppel a kezemben én is a produkció részévé válhattam. Fogtam tehát a gépet, elkezdtem kattogtatni. Nagyjából ennyit tudtam akkoriban a fényképezésről, de nagyon büszke voltam rá, hogy én is ott állok a középpontban. Sok időnek kellett eltelnie, de azért ma már kicsit többet tudok a fotózásról.

MR2: Művészekkel, zenészekkel dolgozol együtt, róluk készítessz portrékat, a legnagyobbakkal forgatsz zenei videókat. Ahhoz, hogy jó kép, vagy jó klip készüljön, szeretned kell az adott művész munkáját, vagy épp a zenét, amivel dolgozol?

Anton Corbijn: A Ludwig Múzeumban nyiló kiállításon is látható, milyen sok, és milyen sokféle művésszel dolgoztam együtt. Mindig olyan embereket fotóztam, akik érdekeltek. A 70-es 80-as években szinte csak zenészeket, de később festőket, építészeket, színészeket, rendezőket, tulajdonképpen bárkit, akinek a személyisége vagy a munkája elindított bennem valamit. Az igazság az, hogy nem kell kedvelned a személyt, akit fotózol, de fontos, hogy ő és a művészete valamilyen hatással legyen rád. Nem szeretni, ismerni kell azt, akit fényképezel. Nekem szerencsém volt, mert olyan emberekről készíthettem a képeimet, akiket kedvelek és akiknek a munkáját nagyra értékelem. A zenei videó már nem egészen ebbe e kategóriában tartozik. Ahhoz, hogy jó klippet készíts, szeretned kell a zenét, amivel dolgozol, hiszen abból jönnek az ötletek.

MR2: A portréid nagyon egyediek, nem hasonlíthatók semmilyen más sztárfotóhoz. Ezek víziók, vagy egyfajta valóság, ahogyan azelőtt sosem láthattuk a hírességeket?

Anton Corbijn: Nehéz kérdés, azt hiszem, hogy mindkettő. A fotóim nem csillogóak és fényesek, a sztárokat nem a reflektorfényben, hanem természetes valójukban ábrázolják, ettől valóságosak. Viszont más szemszögből nézve minden kép egy vízió, hiszen egy kicsit én is ott vagyok bennük. Akik megnézik a fotókat, úgy látják a rajtuk szereplő embereket, ahogyan én látom és akarom láttatni őket és. Tudod, hogy zenei hasonlatnál maradjunk, ha én lefotózom egy zenekar gitárosát, aki amúgy a csapat zeneszerzője is, akkor nem feltétlenül színpadi képet készítek róla. Sokkal fontosabb számomra, hogy megpróbáljam úgy ábrázolni, hogy abból az emberek érezzék dalainak mondanivalóját is.

MR2: Hogyan, milyen üzenettel formálódott a stílusod?

Anton Corbijn: Minden fotó egy rész belőlem, a lelkem egy darabja. Anton Corbijn világát ábrázolják, melyet magam is hosszú évek alatt találtam csak meg, de most hogy megvan, szeretnék megosztani mindenkivel. Meg akarom mutatni a törékenységet, az érzékenységet, az emberek hibáit. Én is sztárokat fotózok, de nem érdekel a celebek világa, az a célom, hogy megmutassam a valódi énjüket. Képeim attól különlegesek, hogy őket nézve az emberek érzik a másik kisugárzását, személyiségének erejét. Ettől erősek és valóságosak a fotóim és ezért egyáltalán nem hasonlítanak a Hello magazin címlapján látható sztárfotókra.

MR2: Önállóan döntesz arról, hogy egy-egy fotó vagy zenei videó milyen legyen?

Anton Corbijn: A zenei videók a zeneipar egy részét alkotják, úgyhogy a zenészen és a rendezőn kívül még egy sor dologtól és embertől függenek. A fotózás viszont más, teljesen önálló dolog. Persze ha egy lemezborítót, vagy címlapot készítek, egyeztetnem kell előtte, de a végeredmény mindig rajtam múlik. Mindig elmondom az ötleteimet és a legtöbbször hallgatnak is rám. Például az új U2 album képeit a zenekar közép-kelet-európában akarta elkészíteni, én pedig Dublinban és végül elfogadták a véleményem. De ugyanígy volt ez az a U2-féle Achtung Baby album idején is, amikor kitaláltam, hogy fotózzunk Marokkóban.

MR2: Képeid egyedisége a monokróm technikának is köszönhető. Miért szereted ennyire a fekete-fehér képeket?

Anton Corbijn: Azért kedvelem a monokróm technikát, mert egy teljesen más, olyan világba repít, amelyet én nagyon érdekesnek találok. Számomra sokkal pontosabb képet ad egy fekete-fehér fotó, mint egy színes. Sokkal jobban visszaadja a gondolataimat, az érzéseimet. Az én fejemben fekete-fehér képeken él a valóság.

MR2: A Joy Divison miatt költöztél Angliába. Ezzel a zenekarral készültek az első klippek és fotók. Első filmed, a Control pedig az énekesről, Ian Curtisről szól. Mitől ilyen jelentős a Joy Divison az életedben?

Anton Corbijn: Huszonévesen a Joy Division zenéje jelentette számomra a kiutat és a jövőt. Nem szerettem az akkori hollandiai életemet és a Joy Division zenéje tökéletes volt számomra. Persze mindez nem lett volna elég, hogy Angliába menjek, de közelebb vitt hozzá. A film életemnek azt a korszakát idézi, amikor a zene annyira fontos volt számomra, hogy képes voltam miatta egy másik országba költözni. Gyönyörű, kreatív, tapasztalatokkal teli életszakasz volt, melyet ezzel a filmmel akartam megörökíteni. Ma már újra Hollandiában, egészen más életet élek, a Joy Divison és a zene évei számomra a Controllal lezárultak

http://www.mr2.hu/