nov
13
Marczibányi téri Művközpont
II. Marczibányi tér 5/a
November 15. 18.00
Ha elmész egy Kispál koncertre, sosem tudhatod, hogy mire számíts. Persze adott a helyszín, adott Kispál a szájában lógó cigarettával, és adott Lovasi a mikrofon mögött, de ennyi. Hogy éppen milyen hangnemben, ritmusban játsszák el kedvenc számodat vagy András éppen mennyit vesz el belőle vagy költ hozzá… na, ez mind a véletlen műve. Hallhattuk őt már részegen, dülöngélve motyogni, elfelejtve a szöveget, de ordított ő már fülrepesztő orgánummal, vagy épp kislányosan magas hangon is. No de, hogy verseket énekeljen? Hogy ő, Lovasi András, csak szócsöve legyen más gondolatainak? Hogy mindenféle hangszer nélkül üljön egy széken egy helyben, és ne egészítse ki a sorokat a pillanat szülte gondolatokkal? Szinte elképzelhetetlen, mégis igaz. Most egy különleges találkozás eredményeként Lovasi András énekli Heidl György zeneszerzõ (eszmetörténész, egyetemi oktató) Lackfi János verseire írt dalait. A kortárs költõ és két nemzedéktársa füstös-merengõs, itt-ott egészen amerikai ízű, helyenként jazzel bolondított produkciót hozott létre . A Bársonyfüggöny és Zsákmányállat helyett, ma verseket hallhatunk Lovasitól,konszolidáltan, átszellemülve.
Jegyek: ev: 2000 Ft, helyszínen: 2500 Ft
Annyira érdekes, hogy a cirkusz intézménye mennyire különböző érzéseket tud kiváltani az emberekből. Sokakat talán King óta a hideg kirázza a cirkusztól és pláne a bohócokról, vagy éppen az állatok parádéztatása ellen tiltakozik hevesen lelkes állatvédőként. Ezzel szemben sokakat elbűvöl ez a varázslatos világ, ahol egy pár órára maguk is kiszabadulhatnak a hétköznapok mókuskerekéből, és készségesen hagyják magukat „becsapni” és elkápráztatni. Hiszitek, vagy sem, az Ashton bátyók előadásai mindkét tábor tagjainak érdemi szórakozást nyújtanak. Nincsenek táncoló tacskók vagy korcsolyázó medvék és a bohócok sem hatalmas piros szájukkal „rémisztgetik” a nagyérdeműt, viszont annál több a humor és a szemfényvesztés! Igazi sarlatán ez a négy holland fiatalember!
Régen egy fénykép elkészítése volt, hogy órákat vett igénybe. Majdhogynem olyan volt, mint egy portréfestési procedúra. A modell beállt a megfelelő pozícióba, a fényképész pedig előkészült: felállította az állványt, bebújt a takaró alá, kidugta a kezét, majd „elsütötte” a gépet. Később, a már kézben hordozható, bár még mindig kétségtelenül hatalmas gépekkel könnyebb dolguk volt a fotósoknak. Viszonylag mobilabbak lettek, gyakoribbak lettek a spontán képek. Manapság a digitális és a gyufásdoboz méretű gépek világában már semmi sem lehetetlen. A másodperc töredéke alatt lőhetünk egy képet, szabályozhatjuk a színeket, az élességet, közelíthetünk, távolíthatunk. Cserébe, minél kisebb a ketyere, és minél több funkciója van, annál több időt kell tölteni a kiismerésével. Járjuk ki a Művházban ma induló tanfolyamot és kattintgassunk kedvünkre!
Szamurájok, gésák, kimonó, origami, karate, kendó, szumó, Nikon, Canon, Casio, Fudzsi, Honda, Toyota, Mazda és még folytathatnám. Több dolog származik Japánból, mint Európa országaiból együttvéve. Mindenük van, és ez mind egyedi, és tökéletes, és blablablabla…Ja! És még a Nap is ott kel fel! Hát persze! Hol máshol? Ámulok a szervezettségükön, pontosságukon. Tátott szájjal olvasom, hogy csak céges sapkában léphetnek ki az utcára, és csak meghatározott időszakokban léphetnek át egy bizonyos fehér csíkot a folyosón. És mindeközben magamnak tettem fel a kérdést, hogy most velem van a baj, én értem félre, vagy talán ő gépelte el? Nem! Már tudom, hogy ez bizony a színtiszta Japán (és ezt értsük szó szerint), egy tejesen más földrész, ország, kultúra, amely a maga “különcségével” ejt minket, európaiakat rabul. Ma este tánccal-dobbal-nádi hegedűvel.
Rendhagyó élményben lehet része annak, aki ellátogat a MüPába: filmkoncertet hallgathat. Mátyássy Áron rendező Utolsó idők című munkájáért az idei Filmszemlén a legjobb nagyjátékfilm elismerése mellett a legjobb eredeti filmzenének járó díjat is megkapta. Ha a film és a filmzene is megkapja a legjobb díjat a szemlén, az egészen különleges alkotást feltételez.
A filmzenét szerző Harcsa Veronika és Márkos Albert koncertje több stílust karol fel a triphoptól a jazzig, a filmet pedig Pater Sparrow, az 1 című film rendezője gondolta át, így az október 20-i filmkoncert pergő képekkel, zenei és vizuális remixekkel fergeteges élményt ígér. Az eredeti mű 40 perces zenéjét a filmkoncert kedvéért kibővítették és átfogalmazták, ennek eredménye olyan kortárs zene lett, amely elsősorban improvizációkon és szabad zenélésen alapuló kompozíciókból áll. Ezzel párhuzamosan a képek is alapos változáson estek át. A több vetítővásznon futó képsorokat a filmrendező egyik legsikeresebb ifjú kollégája, a filmszemle legtöbb díját bezsebelő “1″ című alkotás rendezője, Pater Sparrow kezeli. Tulajdonképpen újraálmodja, képi improvizációkkal újrateremti a helyszínen a filmet.
Japán egy más világ. Másik kultúra más értékrendekkel. Populációszabályozással, technikai kütyükkel, sumóval. El tudnánk képzelni, mi magyarok, hogy reggel 6-tól este 10-ig bent vagyunk ÖNKÉNT a munkahelyünkön, és akkor sem állunk fel és megyünk haza, ha nincs munkánk?? El tudnánk képzelni, hogy esetleg haza sem megyünk, inkább alszunk az irodánkból nyíló kis fülkében, hogy másnap már korán kezdhessünk? El tudnánk képzelni, hogy a metrón külön erre a feladatkörre alkalmazott emberek tuszkoljanak be minket a kocsikba? Nem, elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ott is család a család, ott is hétköznapok a hétköznapok, és ott is tanulnak zongorázni. Nekik ugyan nem Bartókjuk van, hanem – Szaitó Ajumu darabjának tanulsága szerint – Beyerük. A darabban három család életének pillanatképei villannak fel, de közben megtudjuk, hogy kicsi a világ és nem is Tokió a közepe. Csendes, elgondolkodtató darab egyetemes gondokkal, japán megvilágításban.
Lévén az előadás a Tarfóban kerül bemutatásra, és ráadásul kortárs darab, érdemes a címet bizonyos mértékű fenntartással kezelni. Gondoljunk csak a Jó gyermekek meséskönyvére… Igaz báránybőrbe bújtatott farkas volt az is, csak úgy, mint ez a mostani darab. Kisded játékok. Négy tizenhét éves megerőszakol egy tizennégy éves kislányt a parkban, majd ott hagyják, hogy a hangyák martalékává váljon. Nem éppen egy könnyed esti mese. Viszont tanulságos. Felhívja a figyelmet arra, amivel szemben hajlamosak vagyunk struccpolitikát folytatni, hogy sajnálatos módon az erőszak mindennapos része az életnek, és hogy a fiatalok sem azok a jól megnevelt tehenet fejő, és bárányokat legeltető ifjak. A probléma aktualitásáról a rendezők friss hírek és újságcikkek bevonásával gondoskodtak, illetve nem győzik hangsúlyozni, hogy a szereplők egy igaz történetet visznek a színpadra.
Egy magányos motoros, akit motorja nélkül látunk a színpadon. Az utakról, benzinkúti megállókból jól ismert speciális ruha egyszerre mutatja és rejti el a táncos testét. A környezettől leválasztott üres tér pedig kiemeli és középpontba helyezi az embert, beírja töredezett történetét az űrbe, amit – Jean-Baptiste André mozgásanyaga – a jelenlét, a részletek és fizikai intelligencia különleges megjelenítésével állít elénk.
